Lazarescu úr halála

A film legfőbb kérdése, hogy mi történik egy magára maradt öregemberrel akkor, amikor a bukaresti egészségügyre és a sosem létezett kapcsolataira szorul. Lazarescu úr ösztönös túlélési vágya, és nem utolsó sorban tudatos tudatlansága az önmaga ellen elkövetett egészségkárosítás vétségében, most egy kőkemény realista moziban kerül napvilágra. Mellékhőseink olyan hétköznapi emberek, akik – ha nem is szándékosan -, de nem segítenek a rászorulónak, hanem inkább csendben asszisztálnak az őket körülvevő rendszernek, és ez által a szánalomra méltó öreget utolérő “nagy kaszásnak”. Szédítő kézi kamera, és kimódolt valóságábrázolás élet és halál urai, és leginkább alattvalói körül.

Lerobbant lakásbelső fogadja a nézőt, középpontban igénytelen külsejű idős úrral, amint épp a mentőszolgálatot hívja. Bepillantást nyerünk Lazarescu úr magánszférájába, elhanyagolt lakásába, és elhagyatott életébe. Nincs kiút számára, rettentő szenvedések közepette rátört az öregség, felesége is elment már. Ő egy magára maradt vén csataló, aki már csak egészségtelen elvei nyomában vágtathat, mert már mindene elveszett.

Igen, ő az, személyesen. Az értelmiségi Dante Lazarescu Remus, aki kínzó rosszullétében nyúl csak a telefonhoz, hogy segítséget kérjen. Először a mentőhöz, majd nővéréhez, végül, pedig szomszédjához fordul komolytalannak gondolt bajával. Kiderül, hogy mindent kihány, semmilyen gyógyszer nem segít – legalábbis, amiket eddig használt, és ráadásul rettentően görcsöl a gyomortájékán. Hatékonynak épp nem mondható segélykommunikációt kap a szomszéd ivócimborától, meg majdnem egy rossz gyógyszert a fájdalomra. Mert hát ebben a lakóközösségben összesen két tablettafajtát ismernek. A kedélytelen szomszédok végül bevárják vele a mentőt, aki meg is jelenik egy kiábrándult ötvenes nő személyében. Fontos szerep az övé, ha nem a legfontosabb, ugyanis ő az egyetlen, aki talán nem kizárólagosan kötelességtudatból, hanem elsősorban lelkiismeretből, de végig Lazarescu mellett marad a haláltusában. A remény angyala, aki mentős létére dohányzik, megjelenésével és egyszerűségével is szinte szédítően valóságos. Elindulunk hát a “papával”, a vörös angyallal, és a robogó, minden kátyúba belehajtó mentősofőrrel a talán befogadó kórházba, majd egy újabba, és egy megint újabba…

Kimerítő utazás ez számunkra is, nemcsak szegény Lazarescu számára, zárt térből egy még zártabb térbe, görcsön és hányadékon át, bevizelésen keresztül a CT-gépig, majd a műtő előkészítőig egy egész éjszaka eltelik. Mire félholtunk végre jobb létre szenderül, kiszolgáltatottan, lecsupaszítva egy hideg asztalon a műszak végét váró arctalan személyzet társaságában. Doktor Angelre várva…

Beszélő mozi, “home video” módra kézi kamerával fotózva, amely egy román, dokumentarista kórházsorozat bevezető része is lehetne akár. Ha a nagy stúdiók helyi érdekeltségeinek a gyomra ezt bevenné. De nem is baj, ha nem veszi, így marad az alacsony költségvetés és az ütős tartalom. Ha elbírjuk. Végül is miért ne bírnánk? Tulajdonképpen mire is hívják itt fel a figyelmet? Félelmeinkre, betegségre, halálra, magányra, embertelenségre, és leginkább arra, hogy, ha mindent túlélsz, mindegy milyen rendszerben vagy, az így vagy úgy, de megöl. Nem vesz figyelembe semmit, csak a szabályokat. Így Lázárunk vagy Danténk (Lazarescu Dante) is végső soron a környezet kínálta határok között – szimbolikusan mentőautóban, lakásban, kórházi szobákban- veszik el, hozzá hasonló lelkek gyűrűjében, kartonokban, és törvényekben.

Nincs mód a megmentésére, mert hát nem műthetünk meg valakit, aki még eszméleténél van, és nem írja alá a beleegyező nyilatkozatot. Mi mossuk kezeinket. Nem mi hoztuk a szabályt, ez van. Nem segíthetünk egy olyan emberen, aki tisztában van kórelőzményével, és mégis fittyet hány az orvosi utasításra – annak ellenére iszik és dohányzik. Ő a hibás, ebben az esetben “joggal” elítélhetjük, mindent megtett, hogy beteg legyen. Mi mossuk kezeinket. Eszméletlen beteget hoznak elénk, megműthetjük, de sajnos előtte meghal. Nem tehetünk róla, mi mindent megpróbáltunk. Mi mossuk kezeinket. És mossuk is, annak rendje és módja szerint, ráadásul lejárt a munkaidőnk is.

Így működnénk? Valóban ennyire sötét ez a világ? Egy fénysugár sincs, mely megérinthetné esendő lelkünket? Ezúttal biztosan nincs, nyomokban fellelhető lélekfoszlányok suhannak el ugyan a vásznon, de utánuk újra meg újra sötét démonok serege gyülekezik, borzasztó kínzószerszámokkal, hogy egyszerre éljünk és haljunk Lazarescu Úrral. A masina ide-oda suhan, több helyütt egy pörgős kórházsorozatot esetlenül imitálva, időnként, pedig egy helyben rostokolva, láttatva az idő súlyát, amely egyre csak fogy a bácsi életéből, miközben az orvosok munkaidejéből persze serényen telik. A megvalósítás tekintetében minden összevág azzal a tartalommal, amelyet az orcánkba kívántak az alkotók vágni. Erős kontrasztok szaladó-megálló képekben nyomakodnak be zsigereinkbe, mígnem totálisan belefáradunk az időbe, melyet a film az életünkből elhasznál. Mire eljutunk a véghez, a feszültség úgy gyilkol meg minket, mint az összevissza ráncigált, alkoholista, nyugalmazott mérnököt, akinek ráadásul a felesége magyar volt! Nem is kérdés, hogy miért is iszákos a papa… (?!)

Kérdés viszont, hogy valóban ez lenne a módja a valóságábrázolásnak? Mindenáron halálra kell kínozni a nézőt? Biztosan meg kell mutatni mindent, hogy rájöjjünk, milyen kegyetlenek is tudunk lenni mi emberek egymással? Talán, de akkor mindenképpen, ha hatásokra vadászunk.

Kiábrándító hajsza a bukaresti mentőszolgálattal két és fél órában, émelyítő beállításokkal és gyomorváladékokkal adagolva a valóságot egy összezuhant öregember kálváriájáról, valamint a román EÜ dolgozók kegyetlen bánásmódjáról és a segítségnyújtás elodázásáról. Film egy “papáról”, akit az éjszakai halálba rohanás közepette tegezve “kezelnek le”, és hajszolnak bele a halálba.

Eredeti cím: Moartea domnului Lazarescu
Rendező: Cristi Puiu
Főbb szerepekben: Ion Fiscuteanu, Mihail Bratila, Mimi Branescu, Adrian Titieni

A bejegyzés kategóriája: Film
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.