Jazznovellák – Falvai Mátyás: Allegro Barbaro

Minden jó történetnek megvan a maga csakis rá jellemző hangulata: ha – szubjektivitásom adta önkényemnél fogva – választanom kéne a retorika, a nyelvi gazdagság, a részletes leírói részek és más egyéb irodalmi és “kritikai kritériumok” (sic) közt, én ezt a sajátos couleur locale-t emelném ki Falvai Mátyás e kötetben szereplő három novellájából.

Ha van Sakknovella, miért ne lehetne Jazznovella? Zweignél a főhős életét az író – láthatatlan Arachnéként – a fekete-fehér bábuk titokzatos világába szövi bele, Falvai pedig a ritmus elevenen lüktető hangjaiba.

A történeteknek a jazz műfaja ad keretet, láthatatlan hangjegyekből és lassan, az olvasó számára szinte észrevétlenül felcsendülő taktusokból építkezve. A zenén át ismerjük meg Kati és Balázs történetét is, akik a “puha diktatúra” idején Ausztriába kerülnek zenetáborba; mindketten zenészek, akiket elbűvöl “a mesés Nyugat” gazdagsága és varázsa – végezetül Balázsnak állást is ajánlanak e messzi idegenben, ami oly közel van hozzánk, de amit mégis a vasfüggöny kíméletlen drótjai választanak el világunktól. És én úgy gondolom, itt mutatkozik meg Falvai virtuozitása, Balázsnak ebben a már-már végső monológjában, és abban a szólóban, amit az osztrák klub színpadán előad, belezsúfolva hazáját, az emlékeit, azokat az emlékeket, amik mindnyájunknak megvannak, és amiket éppen ezért olyan jó olvasni. Leírja aztán –mintegy visszatekintve- a rendszerváltozást, de csupán marginálisan, és éppen az elejtett utalások, ezek a triviálisnak tűnő emlékképek azok, amik hitelessé teszik Balázs gondolatait, mert végre nincs átpolitizálva valami, végre úgy tudunk mindenre, rég –és közelmúltra emlékezni, mint egyszerű emberek, nem pedig, mint a hatalmi nagypolitika bábui: hiszen ez nem a Sakknovella, hanem a Jazz! Ami –ha hagyjuk, és én ezt ajánlom minden olvasónak-, magával ragad.

Magával ragad és elvisz akár más világokba is, Brazília sóillatú tengerpartjaira, ahol a zenész a jazz-be fojtja bánatát, amiért szíve hölgye nem néz rá, mígnem kiderül, a lány, aki a bárban átszellemült arccal hallgatja, vak.

S végül ott vagyunk egy füstös lebujban Bird-del, a fantasztikus zenésszel, aki minden művész tragédiáját megjeleníti, mikor belehajszolja magát az önsors-rontásba, mikor egyre jobb és jobb akar lenni, és ereiben a vér versenyt lüktet a jazz dallamával. Kábítószerhez nyúl, rendre minden éjjel, hogy aztán a színpadon állva eksztázisba kergesse közönségét, míg végül elhasználódva, kiégve hal meg, megejtően fiatalon. Mert a jazz örök; mert minden szenvedély örök, ami átjárja az embert, és Falvai a szenvedélyt járja körül, mint jó megfigyelő minden oldalról megjelenítve.

A mi Arachnénk a zenét fűzte bele rokkájába, de éppígy bele lehet fűzni bármit, amitől az ember eleven maradhat, s amin keresztül ott áramlik benne a múlt annak minden emlékével, a jelen a pillanat varázsával, és a jövő a remények és félelmek őrületes kavalkádjában.

Az életet ragadja meg a maga felfokozott teljességében, így talán nem véletlenül esett a választás a zenének eme szenvedélyes, mégis olykor meglepően melankolikus műfajára.

Falvai Mátyás elsőkötetes író, de minden bizonnyal lesz folytatása is annak, amit elkezdett. Olyan elcsépelt szavak jutnak az eszembe, mint “ígéretes”, esetleg “jól induló” – de egy kritikánál ez néha nem is baj.
Élettel teli, azzal az élettel, amit mi mindannyian élünk, éppen ezért az oldalakon mi magunk is visszaköszönünk egy kicsit.

A bejegyzés kategóriája: Irodalom
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.