Audioslave: Revelations

Mit jelent a kapitalista társadalom haszon orientált világában zenésznek lenni? Lelkes fiatalok elkezdenek csörömpölni, számukra fontos dolgokról énekelni, s névről ismerik húszfős közönségüket. Aztán beüt a szerencse (vagy tényleg tehetségesek), s egy jobban sikerült dal után mindenki őket akarja. Jön egy videó, lemezek, koncertek, erősen izzadó menedzser, s a banda lassan nem ismer magára. Dalaik másról szólnak, a trágár szavakat ki kell venni a rímképletből, alkohol és drogproblémák, néhány bulvárhír, s a párfős ősrajongó elpártol. Nem értik mi lett régi kedvencükkel. A pénz világában lehet még őszintén zenélni? Az Audioslave megpróbálja.

Megélhetési szempontokat figyelembe véve, muszáj a közönségre erőltetni a gagyit. Mindig kell egy rádióbarát verzió, mindig kell egy “hallgatható” szám. Legjobb példa a Hooligans nevű nagymagyar “rockbanda”. Rogyásig tetovált, hülye névre hallgató figurák énekelnek gyermekdalokat. Sokan meg azt hiszik: milyen jók! Pedig nem mindig volt ez így. Emlékszem, mikor nekilódultak a hírnévnek, még volt stílusuk is. Egyedül talán a zsenik őrizhetik meg egyediségüket. Belőlük, pedig nagyon kevés van. Lovasi Andráson kívül nem is jut eszembe más. Néha azonban ők is elcsábulnak. Az Audioslave új albumával nem tér le a korábban megálmodott útról. Nem hazudtolják meg magukat, gitárt pengetve menekülnek a közhelyektől.

Chris Cornell a Soundgarden egykori énekese és a Rage Against The Machine három tagja alakította meg a bandát Los Angelesben. Első albumuk nagy sikert könyvelhetett el, s a 2002-es debütálás utáni turnéra többen voltak kíváncsiak, mint a kommunista Szovjetunióban száguldozó propaganda célt szolgáló Lenin Expressre. Jó amerikaihoz méltón Chris Cornellnek is meggyűlt a baja a droggal és az alkohollal. Már olyan unalmas. Lassan nem is hír, ha valaki füvezik, vagy vedel. Kit érdekel? Zenéljen, ha ért hozzá, kábítószerrel vagy anélkül, és ne okozzon csalódást a rajongóinak, adjon hozzá valamit szürke mindennapjainkhoz. Természetesen a végeredmény a jó öreg sikersztori, hisz neki sikerült leszoknia a bűnös tudatbódító szerekről. Jól is tette.

Legfrissebb lemezük igazán üdítően hat. Zenéjüket hallgatva könnyen elbizonytalanodhatunk. Nehéz kategorizálni őket. Persze rockot játszanak, nem is rosszul, de komoly feladat követni életérzésük változékonyságát. A leginkább vidám zenék közé néha becsúszik egy szomorkásabb dallam is. Olykor az indításban, olykor a szerzeménybe ékelve élvezhetjük a finom hangjegyek egymás utáni csengését, melyekkel profikhoz méltó komolyságot sikerült elérniük.

Tizenkét nagyszerű szám sorakozik egymás után a korongon. A lemez címadó dala lassú gitárjátékkal indít, majd felpörög a hangulat. [kep Nagyszerű, dallamos felütése a lemeznek. Sajnos hallhatunk néhány felejthető opuszt is (mindjárt ilyen a One and the same). A Sound of the gun ritmusa és dallama nagyon jó, a lírai rész igazán kiválóra sikeredett, de a refrén nem túl ötletes. Hangzásában kellemesen lüktető “lazán az élettel” hangulatot teremt. A gitárjáték inkább mondható érdekes kísérletezésnek, mint jónak. Az Until will fall elődje hagyományait követve dúdoltatja magát. Az Original fire agresszív dobindítása fölrázza, a refrén, pedig egyszerűségével ejti rabul a hallgatókat. Igazi koncertzúzós dal. A Broken city úgy indul, mint egy gengszterfilm. Sunyin, mégis kellemesen. A basszus gitár mély dörmögésére szépen hozzásimul Cornell nem túl mélyen tanyázó énekhangja. Üvöltözős refrén után meglepő (vagy meglepően jó) a dúdolós rész. A Somedays kiabálva kezd és úgy is ér véget, a dal mentén fura csipogó hangot imitálnak a gitárral, ami egyedi hangzást kölcsönöz a szerzeménynek. A tetőponton itt is megfigyelhetünk egy kisebb hangzatos lassítást, csak éppen annyit, hogy legyen időnk fölkészülni a fülszaggató zárásra. A Shape of things to come okosan felépített alkotás, mégsem elég jó ahhoz, hogy maradandó maradjon. Az egyik legjobban sikerült dal Wide awake címet viseli. Félhangjaival gonoszan fájdalmas hatást kelt, s végre a refrénben sem kell csalódnunk. A Nothing left to say but goodbye hangosan szóló, mégis magányosan, a szobában ülve hallgatós dalocska. A lemez zárása átütő, audioslave-esebb nem is lehetne (Moth), melyben kellemes, dallamos figurák követik egymást. Egy kicsit mindenki háttérbe szorul, egy kicsit mindenki benne van. Itt érezhető a leginkább a hangszerek és az énekhang egyenrangúsága.
Az Audioslave nem próbál a listák élére törni. Egy céljuk van: hogy őszintén zenéljenek, amíg csak erejük engedi. Úgy tűnik ebben a felfogásban is működhet egy zenekar. Kíváncsian várom következő lemezüket.

Track lista:

Audioslave: Revelations
1. Revelations
2. One And The Same
3. Sound Of A Gun
4. Until We Fall
5. Original Fire
6. Broken City
7. Somedays
8. Shape Of Things To Come
9. Jewel Of The Summertime
10. Wide Awake
11. Nothing Left To Say But Goodbye
12. Moth

Audioslave: Revelations

A bejegyzés kategóriája: Zene
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.